A település az egyetlen olyan kegyhely, amely nevében viseli a "búcsú" megjelölést.

Első temploma még a XI–XII. században, a hagyomány szerint Szent László idejében épült, és az itteni búcsújárás valószínűleg középkori gyökerekre vezethető vissza. 

Az okleveles források a falut 1270-ben említik először, mint a pölöskei vár tartozékát.

Plébániatemploma nem szerepel a régi iratokban, de ebben az időben már állnia kellett. 

Alá nem támasztható hagyományok szerint Szent László királyhoz köthető az templom építtetése, de ez eléggé valószínűtlennek tekinthető (a megjelenése alapján is). A műemléki kutatást is végző Valter Ilona abba a nyugat-dunántúli téglatemplom csoportba sorolja, melynek építési ideje a XIII. század hét–nyolc évtizedén húzódott keresztül. De vannak forrásaink is, amelyekből sok érdekes információt tudhatunk meg. Ilyen például az, hogy a „Szent László egyháza”–ként emlegetett templom plébánosa az 1333-as pápai tizedlajstrom szerint az épületet ugyanakkor „Sándorháza“ plébániájának mondja.

A legenda szerint:

Szent László király erre vonult keresztül fényes hadával 1091 tavaszán a lázongó horvátok (Zvonimir lázongó népének) leverésére. Víz, hínár és mocsár borította még akkor ezt a völgyet, csak itt–ott törte meg a láp egyhangúságát egy–egy tenyérnyi szárazföld. Így emelkedett ki az a domb is, amelyen most a kegytemplom áll. A király seregével tábort ütött a környező dombok valamelyikén, de az éj beálltával egy szolgától kísérve átjött a magányos szigetre imádkozni és „hálát adni Istennek“. Visszaemlékezett ugyanis arra, hogy sok évvel azelőtt ellenségeitől üldözve ez az elhagyatott, erdős–bozótos sziget nyújtott neki biztos menedéket. Csodálatos fény vette körül az imádkozó szent lovagot s a környező dombokon táborozó, harcedzett vitézek csodálkozva látták szent vezérüket elragadtatásában. Másnap tovább ment a sereg, csendes lett ismét a völgy, de a király parancsot adott, hogy a magányos szigeten, ahol az égiek segítségét tapasztalta, Boldogasszony tiszteletére ékes templom épüljön.

Egy másik monda szerint Szent László király az ellenség elől menekülve Kanizsán a mocsárba ugratott. Lova kitartó úszás után tudott csak partot érni egy kis szigeten. Az atlétatermetű király leugrott lováról, és a lába nyomán forrás fakadt, amely gyógyhatású volt.

A kegykápolnát „Angyalok kápolnájának“ (ritkábban Paradicsom néven) nevezi a nép, mert – így szól a legenda – angyali karok hozták a mai helyére, Horvátországból, Szent László könyörgésére. Fű, virág meghajolt, a föld elnémult, százados tölgyek lombkoronáikat hajtogatták, mikor az éneklő angyalok elvitték felettük Boldogasszony kápolnáját.

A kápolna legértékesebb dísze az oltár magasságában tündöklő, dúsan aranyozott kegyszobor, „Szentlászló kincse“, melyet számos formában énekel meg a zalai zarándok.

Az a körülmény, hogy Szent László építette a kápolnát Boldogasszony tiszteletére, sajátos, egyedi jellegzetességet ad ennek a búcsújáró helynek. Nem csupán mint Mária–kegyhely szerepelt ősidők óta, hanem mint a Szent László–tisztelet dunántúli középpontja is.